Still, the Wind Blows/Még mindig fúj a szél
The wind is blowing,
birch leaves whispering secrets to the air.
His memory lingers, weightless,
folded into the breath of the world.
I do not wish to grieve—
not in sorrow, not in silence—
but to shape my hands
into something worthy of remembrance.
The jays are getting lighter,
spring revives the colors,
cars roll past, Tesla gleams,
tariffs rise, wars rage.
And yet—
we are here,
on this balcony,
small against the sweep of time,
believing we are alone.
We are not.
The ones we loved,
the ones we lost,
stand somewhere in the shifting wind,
waiting for us
to learn how to go on.
What Lingers in the Wind
The wind moves swiftly through the birch’s crown,
yet trees bend soft, though never shall they break.
His voice, a breath that lingers, won’t die down,
a ghost in air, a ripple in the wake.
The world still turns—its weight does not abate,
the jays grow pale, the wars still claim their due.
The roads hum low, as time recalibrates,
while tariffs rise, and grief feels sharp yet new.
Yet here we stand, as though we stand alone,
adrift where loss and memory remain.
And still, the wind speaks softly: You have grown.
Not all that’s gone is truly lost in vain.
For in the breath of things that move and stay,
his voice will hum—he’s never far away.
Még mindig fúj a szél
Fúj a szél,
a nyírfa suttog titkokat a levegőnek.
Az emléke itt van,
súlytalan,
belehajtogatva a világ lélegzetébe.
Nem akarok gyászolni –
sem csendben, sem bánatban –
hanem kezem formálni valamivé,
ami méltó az emlékéhez.
A szajkók tollai fakulnak,
a színek újraélednek,
az autók elsuhannak,
a Tesla nő,
a háborúk még mindig dühöngenek.
És mégis –
itt állunk,
ezen az erkélyen,
parányi pontok az idő sodrában,
elhisszük, hogy egyedül vagyunk.
De nem vagyunk.
Akiket szerettünk,
akiket elveszítettünk,
valahol ott állnak a szélben,
és várnak ránk,
hogy megtanuljuk, hogyan menjünk tovább.
A szélben megmarad
A szél suhant a nyírfa lombjai közt,
a törzse hajlik, ám sosem szakad.
A hangja még itt él, az idő fölött,
egy hangtalan sóhajban megmarad.
A föld forog, s a súlya mit sem csökkent,
a szajkók színe halványabbra vált.
Az utak zúgnak, háborúk dühödnek,
s a vámok nőnek, mint a vén halált.
Mégis – itt állunk, úgy, mint egyedül,
lebegve veszteség és emlék között.
De szól a szél: „Figyelj! Már felnőttél.”
Mi elveszett, talán még megköszönt.
Mert ami mozdul, él, s mi itt marad,
abban az emléke örökre ott marad.