Two Windows, One Story

Mountains rise,

hills roll into the border,

a line drawn between the Free West and the East,

between values, between ideologies,

between the weight of history and the weight of dreams.

And yet—

in the smallest town,

on the main street where footsteps echo softly,

where life is not about nations but neighbors,

there is a house.

Two windows face each other,

curious, searching, waiting.

In one, the eyes of a young man,

brimming with purpose,

with a fire to mend the world.

In the other, the eyes of a young woman,

bold as summer,

unafraid to step out into the street,

broom in hand,

sweeping what is already clean—

just to be seen.

He fights for something greater,

yet in the quiet moments,

he fights for her.

And so they rise,

up the hills,

into the mountains,

above the city,

until their story meets—

and that is where my life begins.

Where Two Windows Met

Between the hills where borderlines were drawn,

dividing East and West in thought and creed,

where empires clashed and ideologues were born,

there stood a town untouched by war or greed.

Upon its street, where cobblestones still hum,

a house stood plain, yet windows faced in wait—

one bore a man whose heart could not succumb,

one bore a girl who dared to flirt with fate.

She swept the street though dust was nowhere found,

her dress undone, the summer kissed her skin.

And though his dreams sought justice, pure, profound,

her gaze was where his truest war begins.

Up through the peaks where city lights turn small,

they rose as one—and so began it all.

Két ablak, egy történet

Hegyek emelkednek,

a dombok a határig gördülnek,

egy vonal húzódik a Szabad Nyugat és a Kelet között,

értékek között, ideológiák között,

a történelem súlya és az álmok súlya között.

És mégis—

a legkisebb város főutcáján,

ahol a léptek puhán visszhangzanak,

ahol az élet nem országokról, hanem szomszédokról szól,

áll egy ház.

Két ablak néz egymásra,

kíváncsian, kutatva, várva.

Az egyikben egy fiatal férfi szemei,

céltól izzók,

a világot megváltani vágyók.

A másikban egy fiatal nő pillantása,

merész, akár a nyár,

aki nem fél kilépni az utcára,

seprűvel a kezében,

tisztogatva, ami már így is makulátlan—

csak hogy lássa őt.

A férfi a világért harcol,

de a csöndes percekben

érte is harcol.

És így emelkednek,

fel a dombokon,

a hegyek ormára,

a város fényei fölé,

míg végül találkoznak—

és ezzel az én életem kezdődik.

Ahol két ablak találkozott

A dombokon túl húzva vág az út,

Nyugat s Kelet közt vonalat feszít.

Hol harcok dúltak, zengtek nagy tanúk,

egy város áll, mit béke őriz itt.

A főutca csendjében ház ragyog,

s két ablak egymás felé fordulón.

Az egyikben egy ifjú láng lobog,

a másikban egy lány, tűzzel hívogón.

A seprű jár, bár tiszta már a tér,

s a nyárban leng a lenge kis ruha.

A férfi küzd, hogy jobb világ legyen,

de végül mégis őt nyeri ma.

A hegy fölött, hol ég s a föld összeér,

ott születik meg az én életem.

Still, the Wind Blows/Még mindig fúj a szél

The wind is blowing,

birch leaves whispering secrets to the air.

His memory lingers, weightless,

folded into the breath of the world.

I do not wish to grieve—

not in sorrow, not in silence—

but to shape my hands

into something worthy of remembrance.

The jays are getting lighter,

spring revives the colors,

cars roll past, Tesla gleams,

tariffs rise, wars rage.

And yet—

we are here,

on this balcony,

small against the sweep of time,

believing we are alone.

We are not.

The ones we loved,

the ones we lost,

stand somewhere in the shifting wind,

waiting for us

to learn how to go on.

What Lingers in the Wind

The wind moves swiftly through the birch’s crown,

yet trees bend soft, though never shall they break.

His voice, a breath that lingers, won’t die down,

a ghost in air, a ripple in the wake.

The world still turns—its weight does not abate,

the jays grow pale, the wars still claim their due.

The roads hum low, as time recalibrates,

while tariffs rise, and grief feels sharp yet new.

Yet here we stand, as though we stand alone,

adrift where loss and memory remain.

And still, the wind speaks softly: You have grown.

Not all that’s gone is truly lost in vain.

For in the breath of things that move and stay,

his voice will hum—he’s never far away.

Még mindig fúj a szél

Fúj a szél,

a nyírfa suttog titkokat a levegőnek.

Az emléke itt van,

súlytalan,

belehajtogatva a világ lélegzetébe.

Nem akarok gyászolni –

sem csendben, sem bánatban –

hanem kezem formálni valamivé,

ami méltó az emlékéhez.

A szajkók tollai fakulnak,

a színek újraélednek,

az autók elsuhannak,

a Tesla nő,

a háborúk még mindig dühöngenek.

És mégis –

itt állunk,

ezen az erkélyen,

parányi pontok az idő sodrában,

elhisszük, hogy egyedül vagyunk.

De nem vagyunk.

Akiket szerettünk,

akiket elveszítettünk,

valahol ott állnak a szélben,

és várnak ránk,

hogy megtanuljuk, hogyan menjünk tovább.

A szélben megmarad

A szél suhant a nyírfa lombjai közt,

a törzse hajlik, ám sosem szakad.

A hangja még itt él, az idő fölött,

egy hangtalan sóhajban megmarad.

A föld forog, s a súlya mit sem csökkent,

a szajkók színe halványabbra vált.

Az utak zúgnak, háborúk dühödnek,

s a vámok nőnek, mint a vén halált.

Mégis – itt állunk, úgy, mint egyedül,

lebegve veszteség és emlék között.

De szól a szél: „Figyelj! Már felnőttél.”

Mi elveszett, talán még megköszönt.

Mert ami mozdul, él, s mi itt marad,

abban az emléke örökre ott marad.

A könyvtár és az aranyló fű -The Library and the Golden Grass

Van egy utca Kőszegen, ahol úgy tűnik, az idő megpihen – akár a por egy régi könyv borítóján. A házak csendes méltósággal állnak, homlokzatukon az évek szelei és az évszakok suttogása hagyott nyomot. Valahol itt, a fénykép közelében, áll egy könyvtár – az ő könyvtára. Az a hely, ahová újra és újra visszatért, még akkor is, amikor az élete minden más szempontból megváltozott.

Nem csupán a könyvek vonzották. A rituálé volt az. Belépni, lerázni magáról a külvilág zaját, és hagyni, hogy az ismerős papír- és tintaszag körülölelje. Lassan végigsétált a polcok között – pontosan tudta, mit keres, mégis mindig megállt valami váratlan előtt. Szerette azt a tudást, amely gazdagabbá teszi az embert anélkül, hogy egyetlen fillért is el kellene költeni érte.

Talán épp ebben talált menedéket. A kinti világ kiszámíthatatlan volt – egy házat felépíteni, egy házat elveszíteni; egy nevet kivívni, egy nevet elvesztegetni. De a könyvtárban minden állandó maradt. Itt nem volt veszteség, csak gyarapodás. Nem volt árulás, csak felfedezés.

A fénykép többet mutat egy utcánál. Az előtérben az aranyló fű finoman hajlik a szélben, puha szálait átjárja a fény. Hajlik, de nem törik. Ahogyan ő sem.

Ahogyan az öröksége sem. Mert az igazi örökségek nem tárgyakban élnek tovább. Ott vannak a gondolkodásunkban, a helyekben, ahol vigaszt keresünk, és azokban a csendes pillanatokban, amikor egy könyv nyitva pihen az ölünkben – épp úgy, ahogy egykor az övé.

Talán ő maga másként látta az életét, mint ahogyan én most. Talán az utolsó éveiben, amikor az otthona már nem az a ház volt, amit egykor saját kezével épített, még mindig hazatalált a szavakban, az ötletekben, a könyvtári lámpák fénye alatt lapozott oldalakban.

És ez az az örökség, amit soha senki nem vehet el.

❤️

The Library and the Golden Grass

There is a street in  Kőszeg where time seems to settle gently, like dust on old book covers. The houses stand with quiet dignity, their facades worn by years of wind and whispering seasons. Across from where this photo was taken, there is a library—his library. The place he returned to, again and again, even when everything else in his life had shifted.

It wasn’t just about books. It was about the ritual. Stepping inside, shaking off the outside world, letting the scent of paper and ink wrap around him. He would walk the aisles slowly, knowing precisely where to go, yet always pausing at something unexpected. He loved the kind of knowledge that made a person richer without a single coin exchanged.

Perhaps he found solace in that. The world outside could be unpredictable—a house built, a house lost; a reputation made, a reputation stolen. But inside the library, everything was steady. There were no losses here, only additions. No betrayals, only discoveries.

The photo captures more than a street. The golden grass in the foreground bends and sways, light catching its feathery tops. It moves, but it does not break. Much like him.

And much like the love of books he passed down. Some inheritances are not material. Some are etched in the way we think, in the places we seek comfort, in the quiet moments where a book rests open on our lap, mirroring his gestures decades ago.

Perhaps he never saw his life the way I do now. Perhaps, even in the later years, when his home was no longer the house he built with his hands, he still found home in words, in ideas, in pages turned under library lamps.

That, in the end, is an inheritance no one can take away.

❤️

Örökségem - Legacy

Vannak örökségek, amelyek nem kézzelfoghatóak. Ezek a gondolkodásmódunkban és az életben tartott történetekben élnek tovább.

Ez az oldal egy személyes tér – a kitartásról, tapasztalatokról és a csendes örökségekről szóló történetek helye.

Some inheritances are not material. Some live in the way we think, the places we seek comfort, and the stories we keep alive.

This page is a personal space—a place to share stories about resilience, wisdom, and the quiet legacies that shape us.